Utoljára talán akkor volt tiszta minden, amikor 13 évvel ezelőtt a mentőknél dolgoztam.* Nem volt számítógépem, és rengeteget olvastam. A fizetésemből - ami nem volt sok - megéltem, és egyúttal hasznosnak éreztem a munkát, amit végeztem. Lehet, hogy olykor unalmas volt, de az ábrándozásaimmal kitöltöttem a feleslegesnek tűnő időt. Megragadott például a kórházak vagy az emberi arcok esztétikája, az autóutak kígyózása, vagy az erdőben a fák között átszüremlő napfény. A menetlevelek kitöltögetése közben saját kézírásom változásainak nyomon követése. A betegek megérintése, vagy szaguk érzékelése közben magamon tapasztalt benyomások. A pusztulás látképei között érzékenyebb lettem az élet erejére, az élet erejének ismerete megtanított tisztelni a pusztulást.
A valós életem mellett könnyedén szívtam magamba a képzelet valóságát, a könyveket. Regényeket, drámákat, esztétikai műveket. Az egészségügyi eseteken kihegyezett érzékeim mohón hatoltak be a szellemi terekbe, így a két valóság erősítette egymást.
Azt hiszem, ebben a másfél évben tanultam a legtöbbet a színházról, bár nem tudtam róla. És azóta sokat felejtettem. Míg a valóságban talán leggyakrabban a mindennapok rutinja szürkíti el az életet, a színházban a túlzott érdekességre való törekvés fojtja meg az élő jelenléteket. Pedig mindkettő illúzió. Ahogyan a napok során nincsenek ismétlődések (hiszen minden pillanat új és teljes), úgy a színházban sincs semmi érdekesebb, mint az egyébként is önmagukban hiteles pillanatok.
2000 nyarán meghoztam egy döntést, és megváltam a mentős munkámtól. Úgy gondoltam, azt az életemet, amit ott folytathatnék, jobban látom előre, mint a budapesti művészsorsot. Az utóbbi tehát jobban izgatott. Láttam magam, mint aki egyre feljebb jut a mentősvilágban, esetleg még egy orvosit is elvégez mellette, láttam, hogy mindez hasznos, hordozza a teljesség ígéretét, valamiféle dinamikus polgárság felé tart, ami felelősség és szabadság sajátos keveréke. Mostanra akár a társadalom megbecsült tagjává válhattam volna, akármit megtehettem volna, például hogy mellette valamilyen sportot űzök, vagy elkezdek egy politikusi karriert. És lehetséges, hogy ebben a másik életben, éppen most, blogot írnék, és arról a lehetséges életemről képzelődnék, amit ebben a jelen életemben élek.
És lehetséges, miért is ne, hogy ezt az életemet, amiről azt hiszem most, hogy a valóságos életem, valójában a másik, ebben az életben nem választott életemben képzelem el, éppen úgy, mint ahogy most elképzelem az innen nézve nem választott életemet. És ha így tekintem ezt, és jobban belegondolok, akkor végül is mindegy, melyik életem valóságos, és melyik képzeletbeli, sőt, megengedhetőnek tartom azt is, hogy akár mindkettő igaz legyen egyszerre, vagy valahogyan egymás mellett vagy után, elvégre emlékszem arra is, hogy a két életem közötti választás előtt is egyszerre létezett egy valós és egy képzeletbeli világ, az élet és a pusztulás valósága és a könyvek képzeletbeli birodalma, melyek egymásba átjárva még erősítették is egymást.
Ha mindez igaz lehet, - legalábbis elképzelhető, hogy igaz - akkor jelen (azaz színházi) életemre vonatkozóan rendkívüli hatással van az ebben az életben nem választott, de létező (azaz - az egyszerűség kedvéért nevezzük így: - orvosi) életem. Ha van ilyen párhuzamos világ - márpedig ha elképzelem, akkor bizonyos értelemben tényleg van - az azt jelenti, hogy valamilyen módon üzenetet küldhetek az egyik élet tapasztalatából a másik élet gyakorlatába.
Ha visszább vagy előrébb lépek a látszólag egyirányú időben, hogy felidézzek még fontos, meghatározó döntéseket, eszembe jutnak elhagyott iskolák, otthagyott munkahelyek, elkopott barátságok, kiürült szerelmek, lakások, melyekből kiköltöztem, munkatársak, akiktől megváltam. De nem tudok felidézni egyetlen egy hasonlóan erős dilemmát sem, amiben egy másik választás esetén egy másik élet lehetőségét láthatnám. Minden más döntésemet egyértelműnek érzem, vagy ha tetszik, sorsszerűnek. Mintha minden abba az irányba haladt volna, vagy onnan indulna tovább, ahol 19 évesen egyetlen egy döntést meghoztam.
Talán mert nagyon sokféle életet nem is élhetünk. Úgy is mondhatnám, hogy megadatott számomra egyszer a felelős és szabad döntés lehetősége a sorsomat illetően.**
Mindez talán azért is jutott eszembe, mert ezáltal szeretnék segítséget kérni a múltamtól és az abban foglalt - esetleg a jelenben is létező - párhuzamos életemtől. Mind az emberi kapcsolataim, mind a pénzügyi helyzetem, mind pedig az alkotói pályám alakulásai azt jelzik, hogy egy bizonyos szakasza az életemnek a végéhez közeledik. Néha türelmetlen vagyok, máskor tanácstalan, sokszor pedig egyszerűen csak tehetetlen, mert nem látom előre azt, ami készül. Szeretném tudni, hogy mi a kérdés, aminek mentén választanom kell majd, de akárhonnan nézem, csak a részkérdések sokaságát látom, melyek további részkérdésekre bomlanak szét, amint hozzájuk érek.***
A színházi munka valósága nem elégíti ki a képzeletemet. A képzeletem nem változtatja meg a valóságot. Léteznek párhuzamosan, de az átjárások esetlegesek. Mintha nem két életem lenne, hanem sok szerepem, és sok nézőm. A sok nézőm nézi a sok szerepemet, akik szerepelnek, és azt szeretném, hogy mindegyikből még több legyen. És a sok szerep és sok néző összekeveredik mások sok-sok szerepével, szereplőivel, nézőimmel, nézőikkel, s a végén már azt sem tudom, melyik vagyok én, és melyik a szerep, és melyik a színész, és melyik a néző, és kik mások, és kik mások színészei, és kik mások nézői. És ki mennyit fizet, hogy az egyik vagy másik oldalon bevallja vagy letagadja szerepzavarát.
Ez a mesterséges valami, amit színháznak hívunk, ezekben a szereposztásokban, éppen ezek által, szétforgácsolja a valóságos életemet. Bármilyen furcsa is, a tűnő pillanaton létrejövő színház az örökkévalóságra szoktat, sőt, éheztet, egy illúziót táplál, és nem képes a pusztulással szembenézni. Bármi, aminek a színházban vége van, valójában nincs vége. A szereplő nem hal meg, látjuk a tapsrendben. Az előadás után is mindenki hús és vér, mozognak a tárgyak és az emberek. A színészek az alakításuk milyenségével vannak elfoglalva. A közönség vagy a hazaút praktikumát fontolgatja, vagy társadalmi életet kezd élni. A szakértők fejtegetnek, és amiről azt hiszik, értik, azt általában nem értik. A laikusok értetlenkednek, és amiről azt hiszik, hogy nem értik, azt általában értik. Ki a katarzisával nem tud mit kezdeni, ki a katarzis nélküliségével.
Ehhez képest mondjuk A Pál utcai fiúkban - a regényben - Nemecsek tényleg meghal. Odüsszeusz tényleg hazaérkezik, és még Fehérlófia hőstettei is hihetőbbek, mint színpadon látni meghalni egy Rómeót. Mire hát e sok hűhó a semmiért? Mi értelme a színháznak? Mi értelme annak, hogy ezzel foglalkozom több mint 10 éve? Miért olyan fontos ez nekem, hogy mindkét életemet tönkretegye?
(Folyt. köv.)
* 1999. február 5-től 2000. augusztus 31-ig, Mórahalom mentőállomáson.
** Nem tudom, mit hoz a jövő, nem zárhatom ki egy hasonlóan erős válaszút lehetőségét. Mégis valószínűbbnek tartom, hogy mint egy fa koronája, az elágazódások egyre finomabbak és finomabbak lesznek, de ezek a növekvés irányát már nem befolyásolják lényegesen. Ha az életem ilyen kétágú fa, akkor valamiért a bal oldalára képzelem el az orvosi életemet, jobbra pedig a színházit. Máris érzem, hogy valamely részemnek tetszik ez a leképezés, a másik pedig viszolyog tőle.
*** Egy hosszú, kaotikus, biztonság nélküli bő évtizeden vagyok túl.
A valós életem mellett könnyedén szívtam magamba a képzelet valóságát, a könyveket. Regényeket, drámákat, esztétikai műveket. Az egészségügyi eseteken kihegyezett érzékeim mohón hatoltak be a szellemi terekbe, így a két valóság erősítette egymást.
Azt hiszem, ebben a másfél évben tanultam a legtöbbet a színházról, bár nem tudtam róla. És azóta sokat felejtettem. Míg a valóságban talán leggyakrabban a mindennapok rutinja szürkíti el az életet, a színházban a túlzott érdekességre való törekvés fojtja meg az élő jelenléteket. Pedig mindkettő illúzió. Ahogyan a napok során nincsenek ismétlődések (hiszen minden pillanat új és teljes), úgy a színházban sincs semmi érdekesebb, mint az egyébként is önmagukban hiteles pillanatok.
2000 nyarán meghoztam egy döntést, és megváltam a mentős munkámtól. Úgy gondoltam, azt az életemet, amit ott folytathatnék, jobban látom előre, mint a budapesti művészsorsot. Az utóbbi tehát jobban izgatott. Láttam magam, mint aki egyre feljebb jut a mentősvilágban, esetleg még egy orvosit is elvégez mellette, láttam, hogy mindez hasznos, hordozza a teljesség ígéretét, valamiféle dinamikus polgárság felé tart, ami felelősség és szabadság sajátos keveréke. Mostanra akár a társadalom megbecsült tagjává válhattam volna, akármit megtehettem volna, például hogy mellette valamilyen sportot űzök, vagy elkezdek egy politikusi karriert. És lehetséges, hogy ebben a másik életben, éppen most, blogot írnék, és arról a lehetséges életemről képzelődnék, amit ebben a jelen életemben élek.
És lehetséges, miért is ne, hogy ezt az életemet, amiről azt hiszem most, hogy a valóságos életem, valójában a másik, ebben az életben nem választott életemben képzelem el, éppen úgy, mint ahogy most elképzelem az innen nézve nem választott életemet. És ha így tekintem ezt, és jobban belegondolok, akkor végül is mindegy, melyik életem valóságos, és melyik képzeletbeli, sőt, megengedhetőnek tartom azt is, hogy akár mindkettő igaz legyen egyszerre, vagy valahogyan egymás mellett vagy után, elvégre emlékszem arra is, hogy a két életem közötti választás előtt is egyszerre létezett egy valós és egy képzeletbeli világ, az élet és a pusztulás valósága és a könyvek képzeletbeli birodalma, melyek egymásba átjárva még erősítették is egymást.
Ha mindez igaz lehet, - legalábbis elképzelhető, hogy igaz - akkor jelen (azaz színházi) életemre vonatkozóan rendkívüli hatással van az ebben az életben nem választott, de létező (azaz - az egyszerűség kedvéért nevezzük így: - orvosi) életem. Ha van ilyen párhuzamos világ - márpedig ha elképzelem, akkor bizonyos értelemben tényleg van - az azt jelenti, hogy valamilyen módon üzenetet küldhetek az egyik élet tapasztalatából a másik élet gyakorlatába.
Ha visszább vagy előrébb lépek a látszólag egyirányú időben, hogy felidézzek még fontos, meghatározó döntéseket, eszembe jutnak elhagyott iskolák, otthagyott munkahelyek, elkopott barátságok, kiürült szerelmek, lakások, melyekből kiköltöztem, munkatársak, akiktől megváltam. De nem tudok felidézni egyetlen egy hasonlóan erős dilemmát sem, amiben egy másik választás esetén egy másik élet lehetőségét láthatnám. Minden más döntésemet egyértelműnek érzem, vagy ha tetszik, sorsszerűnek. Mintha minden abba az irányba haladt volna, vagy onnan indulna tovább, ahol 19 évesen egyetlen egy döntést meghoztam.
Talán mert nagyon sokféle életet nem is élhetünk. Úgy is mondhatnám, hogy megadatott számomra egyszer a felelős és szabad döntés lehetősége a sorsomat illetően.**
Mindez talán azért is jutott eszembe, mert ezáltal szeretnék segítséget kérni a múltamtól és az abban foglalt - esetleg a jelenben is létező - párhuzamos életemtől. Mind az emberi kapcsolataim, mind a pénzügyi helyzetem, mind pedig az alkotói pályám alakulásai azt jelzik, hogy egy bizonyos szakasza az életemnek a végéhez közeledik. Néha türelmetlen vagyok, máskor tanácstalan, sokszor pedig egyszerűen csak tehetetlen, mert nem látom előre azt, ami készül. Szeretném tudni, hogy mi a kérdés, aminek mentén választanom kell majd, de akárhonnan nézem, csak a részkérdések sokaságát látom, melyek további részkérdésekre bomlanak szét, amint hozzájuk érek.***
A színházi munka valósága nem elégíti ki a képzeletemet. A képzeletem nem változtatja meg a valóságot. Léteznek párhuzamosan, de az átjárások esetlegesek. Mintha nem két életem lenne, hanem sok szerepem, és sok nézőm. A sok nézőm nézi a sok szerepemet, akik szerepelnek, és azt szeretném, hogy mindegyikből még több legyen. És a sok szerep és sok néző összekeveredik mások sok-sok szerepével, szereplőivel, nézőimmel, nézőikkel, s a végén már azt sem tudom, melyik vagyok én, és melyik a szerep, és melyik a színész, és melyik a néző, és kik mások, és kik mások színészei, és kik mások nézői. És ki mennyit fizet, hogy az egyik vagy másik oldalon bevallja vagy letagadja szerepzavarát.
Ez a mesterséges valami, amit színháznak hívunk, ezekben a szereposztásokban, éppen ezek által, szétforgácsolja a valóságos életemet. Bármilyen furcsa is, a tűnő pillanaton létrejövő színház az örökkévalóságra szoktat, sőt, éheztet, egy illúziót táplál, és nem képes a pusztulással szembenézni. Bármi, aminek a színházban vége van, valójában nincs vége. A szereplő nem hal meg, látjuk a tapsrendben. Az előadás után is mindenki hús és vér, mozognak a tárgyak és az emberek. A színészek az alakításuk milyenségével vannak elfoglalva. A közönség vagy a hazaút praktikumát fontolgatja, vagy társadalmi életet kezd élni. A szakértők fejtegetnek, és amiről azt hiszik, értik, azt általában nem értik. A laikusok értetlenkednek, és amiről azt hiszik, hogy nem értik, azt általában értik. Ki a katarzisával nem tud mit kezdeni, ki a katarzis nélküliségével.
Ehhez képest mondjuk A Pál utcai fiúkban - a regényben - Nemecsek tényleg meghal. Odüsszeusz tényleg hazaérkezik, és még Fehérlófia hőstettei is hihetőbbek, mint színpadon látni meghalni egy Rómeót. Mire hát e sok hűhó a semmiért? Mi értelme a színháznak? Mi értelme annak, hogy ezzel foglalkozom több mint 10 éve? Miért olyan fontos ez nekem, hogy mindkét életemet tönkretegye?
(Folyt. köv.)
* 1999. február 5-től 2000. augusztus 31-ig, Mórahalom mentőállomáson.
** Nem tudom, mit hoz a jövő, nem zárhatom ki egy hasonlóan erős válaszút lehetőségét. Mégis valószínűbbnek tartom, hogy mint egy fa koronája, az elágazódások egyre finomabbak és finomabbak lesznek, de ezek a növekvés irányát már nem befolyásolják lényegesen. Ha az életem ilyen kétágú fa, akkor valamiért a bal oldalára képzelem el az orvosi életemet, jobbra pedig a színházit. Máris érzem, hogy valamely részemnek tetszik ez a leképezés, a másik pedig viszolyog tőle.
*** Egy hosszú, kaotikus, biztonság nélküli bő évtizeden vagyok túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése